Öt versszak a Srí Arunácsalához
Bhagaván Srí Ramana Maharsi
Ez az árjá-gíti versmértékben, az istenek nyelvén írott öt drágakő az upanisadok lényege,
Srí Ramana Maharsi látomása az Arunácsaláról.
Kegyelemmel teli nektár-
tenger, fényeddel elnyeled a világot,
Arunácsala, Te a Legfőbb,
ragyogj Napként, viruljon ki a Szív-lótusz!
A Pancsaratna nyitó versszaka - melynek formája sztótam, vagyis Isten dicsőítése -
a felébredésből eredő legfőbb tudás lényegét tartalmazza.
Az Arunácsala - Aruna (fény) és acsala (hegy) - jelentése: Síva tédzsólingamja (fényszimbóluma).
Jelentősége az egyén számára az, hogy ha az ember túllép a testtudatosságon, akkor a belső Önvaló
tisztán és világosan felragyog. A testtudatosság elveszítését akaratlagosan, az Ön-felismerés
szándékával idézzük elő, akkor ennek eredménye az lesz, hogy fény derül az Önvalóra, Isten egyedülálló
kegyelme révén. Az ilyen megvilágosodás elpusztítja az egót, és eredménye az Úr iránti tökéletes önátadás
lesz. Az Úr örök, s az örökkévalóság érzete üdvösség (nektár). Az ingoványos tavakban virágzó lótuszbimbó
napkeltekor nyílik, a Szív is - a tisztátalanságokkal szenyezett elme mögött - felragyog Isten kegyelme által,
aki minden én Énje, s aki külsőleg az Arunácsalaként látható. Ám ez a nap sohasem nyugszik le,
ha egyszer felkelt, s az Önmagát felismert lélek Szíve egyszer s mindenkorra virágba borul.
Óh, Arunácsala! Benned
született, lakozik és bomlik is fel a világ.
Uram, olyan ez, mint egy kép.
A Szív a Te neved, a Szívben Énként táncolsz!
A versszak Istenre először mint teremtőre, fenntartóra és pusztítóra utal, majd pedig úgy,
ahogy a megvilágosodottak felismerték. A megszabadultak azt mondják, hogy éppen úgy,
ahogy Isten a világegyetem támasza, a Szív az egyén támasza. A rész szükségszerűen ugyanolyan
természetű, mint az egész; s az egész (Isten) a végtelenség. Ennél fogva nincs különbség a Szív
és Isten között. Isten tudatosság, és Isten Szív is. Független és magasztos, s az egyéni énként
nyilvánul meg, melyet egy egóként vagy "énként" érzékelhető individualizáló erő kísér. Ha az egót
visszafelé nyomon követjük egészen az eredetéig, úgy mondják, érzékelhetővé válik egy, a Szívből
eredő rezgés, mely az igaz Önvaló jele. Az "Uram olyan ez, mint egy kép" hasonlata egy,
a művészetekből vett példa, ahol az Abszolút a vászon, melyen a világ festménye látható.
Elnyugszik Benned - mint
az óceánban a folyó -, aki tiszta, befelé
figyelő elmével az "én"
eredete után kutat, s így megismeri magát.
Az Önvaló felismeréséhez vezető négy ösvény: a dnyána, a jóga, a bhakti és a karma. Ez a versszak a dnyána márgával, a tudás ösvényével foglalkozik, melyet az igazság vizsgálói és keresői követnek.
Az óceán, mely minden víz tárolója párolog, ebből felhők keletkeznek, majd eső hullik alá,
folyókat hozva létre, melyek születésük pillanatától kezdve nyugtalanok, mintegy rohannak,
s mintha csak akkor találnák meg az eredetüket és lelnék meg nyugalmukat, amikor beleömlöttek
az óceánba. Ehhez hasonlóan a Szívből kiáradó egyén is nyugtalan, és türelmetlenül vágyik arra,
hogy meglelje önnön forrását. Az út: az ego nyomát visszafelé követni a Szívbe.
Rajtad meditál a jógi,
elhagyva a külvilágot, elmét, légzést
uralva. Óh, Arunácsala,
meglátja a fényed, és örömét leli benned.
A versszak a Patandzsali Jóga-szútráiban leírt jóga márgával foglalkozik. Míg a dnyáni önmagában keresi
az ego forrását, és megszabadul azáltal, hogy nyomon követi azt vissza, egészen a Szívbe, addig a jógi
- Isten dicsőségének látására sóvárogva - elfordul a más irányú törekvésektől, és Őrá összpontosít
(az Arunácsala formájában vagy nevében). A hegy, noha külsőleg anyaginak tűnik, élettel telivé és
érzékelhetővé válik a jógi transzcendens látomásában az egyetemes dicsőséges fényként,
mely nem különbözik az Önvalótól.
Elméjét felajánlván,
mindenben Téged és alakodat látja,
aki Téged imád, győztes,
Benned, ki üdv vagy, elmerül, óh Arunácsala!
Az első két sor a bhakti márgával foglalkozik. Ha az ember heves szeretettel dicsőíti Istent, akkor meghaladja a szanszárát, és boldoggá válik azáltal, hogy elvész Őbenne. Ez a bhakti. A transzcendens látomás saját mesterünkként fedi fel az Arunácsalát, és az ilyen ismétlődő tapasztalatok meggyőznek bennünket Isten bennünk élő valóságáról (immanenciájáról). Ezt a tökéletes önátadás követi, és ami azáltal marad: a mindent átható, örökké jelen lévő, dicsőséges Létezés-Tudatosság. A transzcendencia elsöpri a neveket és a formákat, és ennek eredménye a végtelenség, az örökkévalóság. A harmadik és a negyedik sorban a karma márgáról van szó. Ha az ember Isten benne rejlőségét érzi mindenhol, akkor önmagát nem cselekvő személynek tekinti, hanem eszköznek, mely a környezete alakjában megnyilvánuló Istent szolgálja.
Istennek három aspektusa van, az ember megvalósításának megfelelően: a szat (létezés), a csit (tudatosság) és az ánanda (boldogság). A szat jelleget a dnyánik hangsúlyozzák, akikről úgy tartják, hogy a létezés lényegében pihennek el, miután azt szakadatlan kereséssel felkutatták, és egyéniségük a Legfőbbe veszett. A csit aspektus a jógiké, akik légzésük szabályozásán fáradoznak, hogy állhatatossá tegyék elméjüket, s akikről azt mondják, hogy ezáltal Isten dicsőségét (létezésének tudatosságát) az egyetlen fényként látják meg, mely minden irányban ragyog. Az ánanda jelleg azoké a híveké, akik megmámorosodtak Isten szeretetének nektárjától, és elveszítik magukat az üdv tapasztalatában. Nem akarván elhagyni ezt, örökké Istenben elmerülve maradnak. A négy márga - dnyána, bhakti jóga és karma - nem zárja ki egymást. A klasszikus művek azonban mind a négyet külön írják le azért, hogy Isten megfelelő aspektusának eszméjét könnyen érthető formában közvetítsék a törekvőknek, azok fogékonysága miatt. Ez a sztótam rövidsége ellenére mindent tartalmaz, és oly módon kifejthető a benne foglalt tartalom, hogy az a tudósok és bölcselők érdeklődésére is számot tarthat.